Az előadó befűzte a diatekercset a vetítőbe. - Kezdődjék hát a vetítés - szólt, s lekapcsolta a villanyt. Várt egy pillanatot, hogy elcsendesedjen a közönség, majd belekezdett: - Az első dián hősünk kb. 3 napos. Ekkor még senki sem sejtette, ki is lesz belőle, hogy ezzel a hatásvadász klisével éljek. De ugorjunk egy nagyot. A következő dián hősünk haverjaival együtt biciklizik első edzése felé ’92 szeptemberében. Az evezésről akkor még csak annyit tudott, amennyit a későbbiekben általa kigúnyolt emberek. Az edzésen csak az edző és a hajó (akkoriban csak egy darab volt!) ismeretlen számára, a többieket többé-kevésbé ismeri. Bár mindkét tenyere felhólyagosodik, mégis megtetszik neki a sport.

Különös borzongás fogja el, mikor a tó közepéről a partra bámul. Ezt azelőtt csak kisgyerekként tapasztalta, amikor a nagymamája elvitte a nővérével sétahajókázni. Az ezt követő hónapokban egyre rendszeresebben kezd edzésekre járni. A téli hónapokban a tornatermi és edzőtábori edzések mellett legizgalmasabb számára a győri tanmedence többszöri látogatása. A többiekénél kicsivel jobb szorgalmának köszönhetően tartaléknak jelölik egy németországi túrára, melyet az esztergomiak szerveznek Niederhaesenbe. Szülei meggondolatlan és visszavonhatatlan ígéretet tesznek neki: „Igen, kisfiam, ha valaki visszalép, elmehetsz.” Nem készültek fel arra az esetre, hogy ez tényleg bekövetkezik. Így ’93 tavaszán eljut Németországba. Az előadó arcára kárörvendő mosoly ül, mikor hősünk beleesik a jéghideg folyóba. - A következő képen hősünk beavatási szertartását látjuk, amikor észleli, hogy a sötétben közelednek felé, de nem mozdul. Kb. 4 perces verés után a „Ki bántott, Tégla?” kérdésre megfontoltan nem felel; könnyeit is megpróbálja visszatartani, kevés sikerrel.

Ezen a dián hősünk éppen tökutolsóként ér célba első országos bajnokságán. A közönség nevet, a hangosabbak „Béna!”, „Vesztes!” felkiáltással kommentálják ezt. Erről a bajnokságról egyetlen maradandó élménye egy félművelt intelem: „Figyejjé’, Tégla, egyet jegyezz meg, de egy életre: az evezős nem iszik, csak vedel.”

Ismét ugrunk az időben. A ‘94-es tavaszi edzőtábort látjuk most. Sok evezés és miegyéb. A reggelihez és vacsorához Metallica szól. És elérkeztünk a májusi vidéki bajnoksághoz. Hősünk csak Velencén veszi észre, hogy nem vitt magával rövidnadrágot, így kénytelen felhajtott szárú melegítőalsóban és ízléses almazöld pólóban - rávasalt Obelix-figurával! - képviselni a TTVE „színeit”. Edzői tanácsával a tarsolyában - „nem a győzelem, a részvétel a fontos” - vág neki a versenynek. Legnagyobb meglepetésére második lesz. Ezen a dián hősünk éppen a talaj felett másfél méterrel jár. Második helyét megtartotta a szegedi országos bajnokságon is, ahol mint kormányos, egy potyaéremhez is hozzájutott.

1994 ősze fordulópont az egylet életében: a wormsi evezősökkel aláírják az együttműködési szerződést, és ebben az évben egy kis csapat tagjaként hősünk először látogat Wormsba.

Az 1995. nyarán a Wormsból kapott kormányos nélküli kettes ( közismertebb nevén pair-oar) segítségével nem sikerül öregbíteni a TTVE hírnevét az OB-n, így barátjával közös elhatározással felhagynak a versenyszerű evezéssel.

A következő dián a ‘96-os edzőtábor egy idilli képét látjuk, mikor hősünk az ebédlőben az általa kidolgozott történelemtételeket tanulja. Akkoriban szorgalma egy piros bicikli prizmával ellátott lábhajtójához volt hasonlatos, persze csak önmagához képest. Ezen a dián az evezősök tavaszi nagytakarítást tartanak a csónakházban és környékén. Hősünk és barátja úgy állnak hozzá a munkához, hogy ahhoz más is kényelmesen hozzáfér.

1998 az őrségváltás időpontja. Ekkor kezd kialakulni egy új nemzedék a gyengébbnek aposztrofált nem képviselői közül, mely - esztétikai szempontból is - előnyös volt az egylet számára.

1999. hősünk érettségijének éve. Ballagás előtt két nappal kipróbálja a reggeli sportot, mert úgy hallotta, az „feldobja” az embert. Ez az információ, később hamisnak bizonyult. A májusi esős hajnali evezés mindenképpen felejthetetlen élmény a számára, ellentétben az aznapi iskolai órákkal, melyet meglehetős passzivitással ült - vagy inkább feküdt - végig. Az érettségi szünetben került sor a második wormsi túrára. Ezen a dián hősünk éppen a 7,5 m-es toronyból készül leugrani a medencébe. Mikor a torony szélére áll és lenéz, inába száll a bátorsága, mely többhetes izületi fájdalmakat eredményez. A mellette elsüvítő, hozzá képest földszintes padlócirkálónak látszó német kiscsávókat nézve mégis a leugrást választja. A szabadesés egy örökkévalóságnak tűnik, de az idő előrehaladtával az ugrás átalakul egyfajta hőstetté, melyet meglehetősen kiszínezve tálal minden kedves - és véletlenül áldozatul esett - érdeklődőnek. A következő emlékezetes kép az indulás előtti estéről maradt. Hősünk buzgón magyarázza szobatársának, hogy a vendéglátó család legifjabb tagjától milyen üdítőt kéne kérni ahhoz, hogy csillapíthassák szomjúságukat, mikor felkenődik egy, a házban lévő üvegajtóra. Szobatársa természetesen végtelenül komikusnak ítéli a helyzetet, ellentétben hősünkkel, kinek még a szája is felreped. A nagy koppanásra megjelenő "Pajti" - így hívták a srácot egymás között - egyre csak azt hajtogatja szánakozva, hogy „My mistake, my mistake”, mire hősünk természetesen egyetértően bólogat, és „Igen, a te hibád, banyek” megjegyzést dünnyögi az orra alatt. Kisvártatva már csak egy zsíros, véres folt emlékeztet az üvegen a történtekre. Az előadó felemeli a hangját: - az előadás a végéhez közeledik.

1999 szeptemberétől főhősünk főiskolára jár. (csak azért lett hősünkből főhős, mert hogy hangzana, hogy hősünk iskolára jár). Eljött, azaz idő, mikor ő úgy gondolja, hogy evezősnek lenni egyfajta kiváltság, ennek megfelelően meséli fűnek-fának, és persze lányoknak is. Igaz, meglehetősen dühíti a „Figyu má’, na, asztat értem, hogy evezés, de most kajak vagy kenu?” kérdés, melyre érthető reakció lenne egy ütés a szem alá, de lányokat verni...

Ezen a dián hősünk épp egy vizsgáról hazajövet megy le a csónakházhoz, ahol a „Hogy sikerült?” edzői kérdésre azt a diplomatikus választ adja „Majd meglátjuk”, kiegészítve, „A remény hal meg utoljára” klisével, bár ő maga már a ravatalon látja azt. Hősünk a tavon, a hegyek és a vár láttán lehiggad, magát az „Ismétlés a tudás anyja” közhellyel bíztatja, és maradandónak ítéli a pillanatot, mikor a szkiffet (egypárevezős hajót) a vállára téve a víz végigfolyik rajta. Kint a parton, néhány csipkelődő megjegyzésére kapott „Ne mááár” válasz hallatán rájön, tulajdonképpen ez kell a teljes kikapcsolódáshoz.

Az utolsó dián hősünk egy téli túrán vesz részt, melyen felruházzák azon nemes feladattal, hogy írjon egy visszaemlékezést az egyletben töltött éveiről. Ezt megtiszteltetésnek veszi, de kicsit elszomorodik, hogy hajlott korára emlékeztetik. Egy pillanatra átérzi annak a feleségnek a helyzetét, akinek férje a „Drágám, te még mindig csak harmincötnek nézel ki, még így a negyvenhetediken túl is” bókot találja mondani.

A vásznon megjelenik a „Vége” felirat; az előadó felkapcsolja a villanyt. A közönség zsibongani kezd, majd az előadót nézve elhalkul, mert Ő párás szemekkel a messzeségbe réved. Mikor észreveszi, hogy a közönség nézi, a „Biztos a huzat miatt...” erősnek nem mondható érvvel próbálja titkolni, amit nem lehet. Egyesek elnézően mosolyognak, szentimentális bolondnak gondolják. A csendet megtöri a „Hol van a beígért kaja-pia?” kérdés, mire az előadó zavartan a baloldalon lévő ajtó felé mutat. A közönség nagy trappolások közepette átvonul a másik terembe. Az előadó pakolászik, miközben odalép hozzá egy nő. „Nagyon tetszett az előadása, bár maradt még egy-két zavaros rész a számomra.” Az előadó sejtelmesen vigyorogva bólogat a „Volna kedve folytatni egy pohár ital mellett?” kérdésre, melynek valódi jelentését senkinek nem kell magyarázni.

Villám Gyula

"Tégla"