Jubileumi kiadvány

Köszöntöm Kedves Olvasó!

Tíz éves jubileumát ünnepli a Tata – Tóvárosi Vízisport Egylet. Tíz év! Itt érdemes egy pillanatra megállni és visszatekinteni.

A vízi sportok szerelmesei 1992 - ben határozták el, hogy Tatán, az Öreg – tó partján evezős klubot hoznak létre. Ez az ország akkori gazdasági helyzetében megmosolyogni való ötletnek tűnt sok ember előtt. Tata gazdag vízi sport élete, rangos országos és nemzetközi versenyei fokozatosan megszűntek, elsorvadtak. Alapító tagjaink és Kovács György Zoltán, a klub első elnöke azonban másképp látta a helyzetet.

Áldozatos munkájuknak, jó szervező készségüknek köszönhetően a klub területet kapott az Önkormányzattól a tó partján. A tatai honvédek segítségével, és saját kezűleg építették fel a tároló házat. Lassan megindult az evezős élet. Az erőfeszítésekre Németországban is felfigyeltek. Ennek eredményeként gyümölcsöző testvérkapcsolat alakult ki a Blau Weiss Ruderclub Worsms - sal, akik hajókkal is segítették e kicsiny klubot.

Számtalan nehézséggel kellett megküzdeni az évek során, hogy a klub tovább élhessen, működhessen.

Ezért e kiadvány tisztelgés az alapítók és valamennyi segítőkész ember előtt, akik szerepet játszottak az evezős sport életben tartásában.

Erre a munkára építve, ezt folytatva törekszünk a klubot tovább erősíteni, fejleszteni, ezáltal a tatai evezős sportéletet élénkíteni. Szeretnénk, ha minél többen választanák az evezést kedvenc időtöltésüknek, sportjuknak. Bízunk abban, hogy fiatal versenyzőink minél jobb feltételek mellett tudnak készülni a versenyekre, és továbbviszik Tata evezős sportjának hírnevét.

Elnökké választásommal ehhez szeretnék minden tudásommal minél többet tenni, segíteni.

Fekete Gyula

elnök


Kedves Klubtagok!

Tisztelt Olvasók!

Gyakran mondják, az életkor nem érdem, hanem állapot. Mi még is büszkék vagyunk arra, hogy a Magyar Evezős Szövetség 100 éves évfordulóján, csak 1992-ben születtünk meg, így most 2002-ben ünnepelhetjük első kétszámjegyű jubileumunkat.

Mit jelent a mi tíz esztendőnk a magyar evezős sport életében?

Nem kiemelkedő hazai és nemzetközi sikereket, nem gazdag eszközparkot és minden igényt kielégítő csónakházat, nagy létszámú tömegbázist.

Jelenti viszont az Öreg-tó partján egy kemény és szép mozgáskultúrát magában foglaló sportág kibontakozását, egy kis közösség névjegyének megalkotását, amely értékeket hordoz a személyiség folyamatos változásában, a helyi és a magyar evezős sport égészében.

Köszöntöm most mindazokat, akik kíváncsiságból, vagy természetes érdeklődésük szerint megismerkedtek az evezéssel, eltöltöttek a Tata-tóvárosi Vízisport Egyletben néhány hónapot, vagy éppen néhány évet és munkájukkal, egyéniségükkel hozzátettek értékeinkhez, gazdagították életünket.

A jelen kiadványunkban megszólaló fiatalok az Egylethez, a sportághoz és az egymáshoz kapcsolódó érzéseikről, kötődéseikről beszélnek. Gondolataik ékesen bizonyítják, a sport értékteremtő erejét, hogy ki honnan indult, hova érkezett, és hogy van közös jövőnk is.

Fogadják szeretettel irodalmi próbálkozásaikat, és az első jubileumi kiadványunkat.

Domonkos Ágnes

a TTVE titkára


Elmúlt tíz év

Az előadó befűzte a diatekercset a vetítőbe. - Kezdődjék hát a vetítés - szólt, s lekapcsolta a villanyt. Várt egy pillanatot, hogy elcsendesedjen a közönség, majd belekezdett: - Az első dián hősünk kb. 3 napos. Ekkor még senki sem sejtette, ki is lesz belőle, hogy ezzel a hatásvadász klisével éljek. De ugorjunk egy nagyot. A következő dián hősünk haverjaival együtt biciklizik első edzése felé ’92 szeptemberében. Az evezésről akkor még csak annyit tudott, amennyit a későbbiekben általa kigúnyolt emberek. Az edzésen csak az edző és a hajó (akkoriban csak egy darab volt!) ismeretlen számára, a többieket többé-kevésbé ismeri. Bár mindkét tenyere felhólyagosodik, mégis megtetszik neki a sport. Különös borzongás fogja el, mikor a tó közepéről a partra bámul. Ezt azelőtt csak kisgyerekként tapasztalta, amikor a nagymamája elvitte a nővérével sétahajókázni. Az ezt követő hónapokban egyre rendszeresebben kezd edzésekre járni. A téli hónapokban a tornatermi és edzőtábori edzések mellett legizgalmasabb számára a győri tanmedence többszöri látogatása. A többiekénél kicsivel jobb szorgalmának köszönhetően tartaléknak jelölik egy németországi túrára, melyet az esztergomiak szerveznek Niederhaesenbe. Szülei meggondolatlan és visszavonhatatlan ígéretet tesznek neki: „Igen, kisfiam, ha valaki visszalép, elmehetsz.” Nem készültek fel arra az esetre, hogy ez tényleg bekövetkezik. Így ’93 tavaszán eljut Németországba. Az előadó arcára kárörvendő mosoly ül, mikor hősünk beleesik a jéghideg folyóba. - A következő képen hősünk beavatási szertartását látjuk, amikor észleli, hogy a sötétben közelednek felé, de nem mozdul. Kb. 4 perces verés után a „Ki bántott, Tégla?” kérdésre megfontoltan nem felel; könnyeit is megpróbálja visszatartani, kevés sikerrel.

Ezen a dián hősünk éppen tökutolsóként ér célba első országos bajnokságán. A közönség nevet, a hangosabbak „Béna!”, „Vesztes!” felkiáltással kommentálják ezt. Erről a bajnokságról egyetlen maradandó élménye egy félművelt intelem: „Figyejjé’, Tégla, egyet jegyezz meg, de egy életre: az evezős nem iszik, csak vedel.”

Ismét ugrunk az időben. A ‘94-es tavaszi edzőtábort látjuk most. Sok evezés és miegyéb. A reggelihez és vacsorához Metallica szól. És elérkeztünk a májusi vidéki bajnoksághoz. Hősünk csak Velencén veszi észre, hogy nem vitt magával rövidnadrágot, így kénytelen felhajtott szárú melegítőalsóban és ízléses almazöld pólóban - rávasalt Obelix-figurával! - képviselni a TTVE „színeit”. Edzői tanácsával a tarsolyában - „nem a győzelem, a részvétel a fontos” - vág neki a versenynek. Legnagyobb meglepetésére második lesz. Ezen a dián hősünk éppen a talaj felett másfél méterrel jár. Második helyét megtartotta a szegedi országos bajnokságon is, ahol mint kormányos, egy potyaéremhez is hozzájutott.

1994 ősze fordulópont az egylet életében: a wormsi evezősökkel aláírják az együttműködési szerződést, és ebben az évben egy kis csapat tagjaként hősünk először látogat Wormsba.

Az 1995. nyarán a Wormsból kapott kormányos nélküli kettes ( közismertebb nevén pair-oar) segítségével nem sikerül öregbíteni a TTVE hírnevét az OB-n, így barátjával közös elhatározással felhagynak a versenyszerű evezéssel.

A következő dián a ‘96-os edzőtábor egy idilli képét látjuk, mikor hősünk az ebédlőben az általa kidolgozott történelemtételeket tanulja. Akkoriban szorgalma egy piros bicikli prizmával ellátott lábhajtójához volt hasonlatos, persze csak önmagához képest. Ezen a dián az evezősök tavaszi nagytakarítást tartanak a csónakházban és környékén. Hősünk és barátja úgy állnak hozzá a munkához, hogy ahhoz más is kényelmesen hozzáfér.

1998 az őrségváltás időpontja. Ekkor kezd kialakulni egy új nemzedék a gyengébbnek aposztrofált nem képviselői közül, mely - esztétikai szempontból is - előnyös volt az egylet számára.

1999. hősünk érettségijének éve. Ballagás előtt két nappal kipróbálja a reggeli sportot, mert úgy hallotta, az „feldobja” az embert. Ez az információ, később hamisnak bizonyult. A májusi esős hajnali evezés mindenképpen felejthetetlen élmény a számára, ellentétben az aznapi iskolai órákkal, melyet meglehetős passzivitással ült - vagy inkább feküdt - végig. Az érettségi szünetben került sor a második wormsi túrára. Ezen a dián hősünk éppen a 7,5 m-es toronyból készül leugrani a medencébe. Mikor a torony szélére áll és lenéz, inába száll a bátorsága, mely többhetes izületi fájdalmakat eredményez. A mellette elsüvítő, hozzá képest földszintes padlócirkálónak látszó német kiscsávókat nézve mégis a leugrást választja. A szabadesés egy örökkévalóságnak tűnik, de az idő előrehaladtával az ugrás átalakul egyfajta hőstetté, melyet meglehetősen kiszínezve tálal minden kedves - és véletlenül áldozatul esett - érdeklődőnek. A következő emlékezetes kép az indulás előtti estéről maradt. Hősünk buzgón magyarázza szobatársának, hogy a vendéglátó család legifjabb tagjától milyen üdítőt kéne kérni ahhoz, hogy csillapíthassák szomjúságukat, mikor felkenődik egy, a házban lévő üvegajtóra. Szobatársa természetesen végtelenül komikusnak ítéli a helyzetet, ellentétben hősünkkel, kinek még a szája is felreped. A nagy koppanásra megjelenő "Pajti" - így hívták a srácot egymás között - egyre csak azt hajtogatja szánakozva, hogy „My mistake, my mistake”, mire hősünk természetesen egyetértően bólogat, és „Igen, a te hibád, banyek” megjegyzést dünnyögi az orra alatt. Kisvártatva már csak egy zsíros, véres folt emlékeztet az üvegen a történtekre. Az előadó felemeli a hangját: - az előadás a végéhez közeledik.

1999 szeptemberétől főhősünk főiskolára jár. (csak azért lett hősünkből főhős, mert hogy hangzana, hogy hősünk iskolára jár). Eljött, azaz idő, mikor ő úgy gondolja, hogy evezősnek lenni egyfajta kiváltság, ennek megfelelően meséli fűnek-fának, és persze lányoknak is. Igaz, meglehetősen dühíti a „Figyu má’, na, asztat értem, hogy evezés, de most kajak vagy kenu?” kérdés, melyre érthető reakció lenne egy ütés a szem alá, de lányokat verni...

Ezen a dián hősünk épp egy vizsgáról hazajövet megy le a csónakházhoz, ahol a „Hogy sikerült?” edzői kérdésre azt a diplomatikus választ adja „Majd meglátjuk”, kiegészítve, „A remény hal meg utoljára” klisével, bár ő maga már a ravatalon látja azt. Hősünk a tavon, a hegyek és a vár láttán lehiggad, magát az „Ismétlés a tudás anyja” közhellyel bíztatja, és maradandónak ítéli a pillanatot, mikor a szkiffet (egypárevezős hajót) a vállára téve a víz végigfolyik rajta. Kint a parton, néhány csipkelődő megjegyzésére kapott „Ne mááár” válasz hallatán rájön, tulajdonképpen ez kell a teljes kikapcsolódáshoz.

Az utolsó dián hősünk egy téli túrán vesz részt, melyen felruházzák azon nemes feladattal, hogy írjon egy visszaemlékezést az egyletben töltött éveiről. Ezt megtiszteltetésnek veszi, de kicsit elszomorodik, hogy hajlott korára emlékeztetik. Egy pillanatra átérzi annak a feleségnek a helyzetét, akinek férje a „Drágám, te még mindig csak harmincötnek nézel ki, még így a negyvenhetediken túl is” bókot találja mondani.

A vásznon megjelenik a „Vége” felirat; az előadó felkapcsolja a villanyt. A közönség zsibongani kezd, majd az előadót nézve elhalkul, mert Ő párás szemekkel a messzeségbe réved. Mikor észreveszi, hogy a közönség nézi, a „Biztos a huzat miatt...” erősnek nem mondható érvvel próbálja titkolni, amit nem lehet. Egyesek elnézően mosolyognak, szentimentális bolondnak gondolják. A csendet megtöri a „Hol van a beígért kaja-pia?” kérdés, mire az előadó zavartan a baloldalon lévő ajtó felé mutat. A közönség nagy trappolások közepette átvonul a másik terembe. Az előadó pakolászik, miközben odalép hozzá egy nő. „Nagyon tetszett az előadása, bár maradt még egy-két zavaros rész a számomra.” Az előadó sejtelmesen vigyorogva bólogat a „Volna kedve folytatni egy pohár ital mellett?” kérdésre, melynek valódi jelentését senkinek nem kell magyarázni.

Villám Gyula

"Tégla"


Út a cél felé

A zöld hajóban egy piros ruhás 8 éves lány ül. Valami furcsa szorongás fogja el, amikor a mellette lévő 4 fiúra néz. A háttérben tompán egy férfi hangját hallja, a hang egyre jobban erősödik és,…igen,… ráeszmél, hogy pár perc múlva megteszi az első csapásokat élete első versenyén. A futam utáni éremkiosztáskor büszkén nyugtázza, hogy bár utolsó lett, de mint a mezőny legfiatalabbja, megkapta élete első aranyérmét.

Ugorjunk egy kicsit az időben: Ugyanez a lány 3 évvel később egy kék miniben várja a rajtot. Nyugodtabb, bár azt a bizonyos szorongást a gyomrában most is érzi, mégse izgul annyira. Ezt a tavat már jól ismeri, mégis gondot jelent neki, és persze versenytársainak a hajók felett átcsapó hullámok A cél előtti métereken a hajók jobban hasonlítanak egy vízzel teli fürdőkádra, mint mini szkifre. A kolompoláskor körülnéz maga körül és még csak sejti, hogy ő a második. Ezüstérme nézegetésekor visszagondol a versenyre és rájön, hogy ez az ő sportja, amit szívvel-lélekkel tud majd szeretni.

Egy évvel később a már 12éves lány a sátrát veri föl a Velencei-tónál, az Országos Bajnokságon. A kibójázott pálya, a sok ismeretlen arc, a nyüzsgés még elég szokatlan neki. A másnapi verseny előtt az edzője ellátja pár jó tanáccsal, majd vízre bocsátja egy nagy, ne izgulj kíséretével. Még, hogy ne izguljon, már hogy ne izgulna, mikor itt fog evezni ezen a 2km hosszú, nyugodt vizű evezőspályán, több tíz ugyanilyen hajóval, miközben a partról embertömegek fogják nézni.

Szerencsére ő csak a 2. futamban megy, ezért végignézheti az előtte lévők rajtját. Pár perc múlva hallja a nevét és egy jelen kíséretével beevez a 4-es pályára. A versenybíró hangját most tisztán hallja és odafigyel rá, nehogy valami baj legyen. Azért átfut az agyán milyen jó lenne most ezt a partról kémlelni.

A piros zászló felemelkedik a magasba és a rajt vezényszó után, már figyel is arra, nehogy kimenjen a bójasorból. Természetesen nem sikerül neki és rá szólnak először, hogy: Tata, ballal jobban. Nagy -két pillantás után meglepődve bámulja a hátakat maga előtt. 700 méternél távoli hangokat hall. Tudja, közeledik ahhoz a bizonyos embertömeghez, ami mind őt nézi majd. Aztán visszatekint a hátakra és kezdi felfogni a lehetetlent: ő vezet! Négy év után most először érzi, mit jelent legyőzni másokat, legyőzni önmagát. Majd egyre jobban hallja a partról az emberek szurkolását. Köztük egy kiabálás a legfontosabb számára. Az edzője harsogja neki, hogy már csak 300 méter és, hogy jól csinálja, persze ezután elhangzanak a bűvös szavak is: fogd meg az elejét, rúgd el lábbal. A finis következik ez a pálya legnehezebb szakasza. Az embernek a maradék erejét és a tüdejében lévő minden levegőt bele kell adni. És végül a cél, melyet a dudaszó jelez. Itt a lány megkönnyebbül és felfogja, hogy most ő itt országos bajnok lett.

Miután kiveszi a hajóját a vízből sok ember gratulál neki, és miközben a sátrához ballag vissza, már nem szokatlan számára a sok ember, a nyüzsgés, a pálya. Egyszerűen csak úgy érzi, mintha ő is ide tartozna.


„Navigare necesse est”

– tartja a régi mondás és mi, a tatai tavak partján élők csak egyetérthetünk vele. Ha víz van, hajó is kell rá – de legalább csónak. A Tata-tóvárosi Vízisport Egylet megalakulásához is valószínűleg ez az egyszerű felismerés vezethetett. Tata mai „civil” társadalmának derékhada, a különféle klubok, egyesületek, körök, baráti társaságok túlnyomó része a rendszerváltozást követően, az 1990-es évek elején alakult. Az öreg-tavi evezősök egyesülete, mely ma egyike a legjellegzetesebben tatai civil szervezeteknek, szintén ebben az időszakban, éppen 10 éve szerveződött meg.

A Tata-tóvárosi Vízisport Egylet az evezős utánpótlás helyi bázisa, egy évtizedes működése során rengeteg tatai és környékbeli fiatal tanulhatta meg az egylet színeiben sportolva a vízen közlekedés csínját-bínját. Jó tataiakhoz illően az egylet tagjai az evezés mellett a városi „vizes” hagyományok újraélesztését is célul tűzték ki maguk elé: a Víz, Zene, Virág Fesztivál keretében évek óta sikerrel szervezik meg a Tatai Regattát. Az evezősök nemcsak (ki)használják kedvenc elemüket, a vizet, hanem szolgálják is: gyakran és örömmel vesznek részt olyan környezetvédelmi megmozdulásokban, mely a természetes vizek védelmének fontosságára hívja fel a figyelmet.

A Tata-tóvárosi Vízisport Egylet 10. születésnapján Tata Város Önkormányzata és a tatai sportbarátok nevében elismerésemet fejezem ki az evezősöknek eddigi sportsikereikért és köszönöm városunkért végzett önkéntes munkájukat is. Az elkövetkezendő évekre valamennyiüknek jó egészséget, erőt kívánok és további szép eredményeket az evezőssport területén. Hiszen – hajózni szükséges…


Miért választottam az evezést?

Igazából nem is tudom az okát annak, miért próbáltam ki. De arra mindenképpen tudok válaszolni, hogy miért űzöm most ezt a sportot, és miért ennél az egyletnél.Ez a sport nem a monoton húzásokról szól. Ennek a sportnak megvan a maga szépsége. Nekem például az is tetszik benne, hogy a kis, vékony hajók oly gyorsan tudnak siklani, mintha nem is érintenék a vizet. És még az, hogy a vízitúrákon az evezős közel kerül a természethez. Az egylet pedig nagyon jó társaság, jókat kirándulunk együtt, és a nagyobbak mindig segítenek nekünk. És még szót kell ejtenem arról is, hogy az evezés az egyik legegészségesebb sport. Mindezért választottam az evezést.

Simon Gergely


A Wormsi Blau-Weiss Evezősklub és a Tata-Tóvárosi Vízisport Egylet partnerkapcsolata

A Tata-Tóvárosi Vízisport Egylet Magyarország legifjabb evezősklubjai közé tartozik, 1992 az alapítás éve. Igen, idén ünnepeljük fennállásunk 10. évfordulóját.

A tatai Öreg-tavon nagy hagyományai vannak a kajak-kenunak, de az evezősök is emlékezhetnek néhány nagy, itt lebonyolított versenyre. 1975-ben alakítottak ki a város legnagyobb taván egy 2000 méteres pályát, amelyen még ugyanabban az évben egy nemzetközi verseny is megszervezésre került. De az ezt követő időszakban kevés tatai tudta, mi a különbség az evezés és a kajakozás között. Néhány vállalkozó kedvű sportbarátban, aki az evezéssel korábban már közeli kapcsolatba került, felmerült a gondolat, hogy újra élővé kellene tenni az evezőssportot a városban. A gondolatot hamarosan tett követte: 1992-ben Domonkos Ágnes megalapította a Vaszary János Általános Iskola diáksportkörének evezős szakosztályát, nem sokkal ezután 20 taggal megalakult a TTVE. Ez a kis egyesület már a kezdetek kezdetén nyitott volt a külföldi kapcsolatra, ezt bizonyítja, hogy már alig két évvel az alpítás után kontaktust keresett egy német sportegyesülettel. Ennek eredményeképpen 1994 óta jól működő partnerkapcsolatot tart fenn a Wormsi Blau-Weiss Evezősklubbal. De tekintsünk csak bele közelebbről is ennek a kapcsolatnak a történetébe!

Hivatalosan 1991. december 7-én alakított ki a Rajna-Pfalzi Sportszövetség és a Komárom-Esztergom Megyei Sportszövetség partnerkapcsolatot. A WRC tagjai 1986-ban szerveztek egy túrát a Duna magyarországi szakaszára és a Balatonra. Ezt az utat tekinthetjük akár a partnerkapcsolat előfutárának is. 1994. október 2-án, miután a WRC egy küldöttséget fogadott a Tata-Tóvárosi Vízisport Egylettől és az Esztergomi Hajósegylettől, Rüdriger Horn, a WRC elnökhelyettese és dr. Kovács György Zoltán, a TTVE akkori elnöke a wormsi csónakházban ünnepélyes keretek között aláírtak egy partnerkapcsolati szerződést. Azóta minden évben élményekkel teli csereutakon vehetnek részt a két egyesület tagjai. A németországi utakról nekem személyesen sajnos még nincsenek tapasztalataim, de remélem, hogy idén én is elutazhatok. Jó lenne ugyanis német barátaimat saját, megszokott környezetükben is megismerni. Kapcsolatunkban a „munkanyelv“ leggyakrabban a német, esetleg az angol. Időnként akadnak nyelvi nehézségek, de mivel a TTVE tagjai közül valamilyen szinten majdnem mindenki beszél egy idegen nyelvet, igazán komoly gondjaink nincsenek a kommunikációval. Többen vagyunk, akik év közben, a csereút után levélben tartjuk a kapcsolatot néhány német sporttárssal.

Mi itt Magyarországon minden alkalommal megpróbálunk érdekes programot összeállítani, amiben helyet találunk mind a kultúrának, mind az evezésnek és a szórakozásnak is. Az utóbbi években majdnem mindig sikerült a testvéregylet látogatását úgy időzíteni, hogy vendégeink részt tudjanak venni a Víz-Zene-Virág-Fesztivál programjain is. Így hát ők azt is tudják, milyen ebben a kedves kisvárosban a hangulat, amikor szinte kivétel nélkül mindenki szórakozik. Igaz, a tavalyi látogatás végén néhányan arról panaszkodtak, hogy a város szűkebb és tágabb környezetében szinte minden látnivalót ismernek, csak arra volt kevés alkalmuk, hogy magát Tatát felfedezzék. Ez talán jól is van így, hiszen legalább eggyel több okuk van arra, hogy visszajöjjenek hozzánk. Klubházunkban zajló kellemes beszélgetések, edzőnk hétvégi házában helyet kapó borkóstolások és a nemritkán éjfélig tartó vacsorák teszik ezeket a találkozásokat felejthetetlenné.

Idén is meghívtunk egy delegációt a klubalapítás 10. évfordulója alkalmából tartandó ünnepi közgyűlésre. A WRC 1885-ben alakult –így számukra bizonyára elképzelhetetlen, mennyi fáradságunkba került, hogy egyletünk eddig eljutott, hogy minden évben új tagjaink vannak, akik versenyeken is indulnak; és hogy kilátásba helyeztük, hogy a következő 10 évben is kellemes társaságot nyújtunk egymásnak.


Die Partnerschft des Wormser Blau-Weiss Ruderclubs und des Tata-Tóvároser Wassersportvereins

Der Tata-Tóvároser Wassersportverein gehört zu den jüngsten Rudervereinen in Ungarn, er wurde 1992 gegründet. Ja, dieses Jahr feiern wir unseren 10. Geburtstag.. Auf dem Tataer See ist Paddel- und Kanusport schon traditionsreich, aber auch die Ruderer können sich an den etlichemal veranstalteten großen Wettkämpfen erinnern. 1975 wurde hier eine 2000 m-Rennbahn eingeweiht, noch im selben Jahr fand darauf ein internationaler Wettbewerb statt. Aber in den darauf kommenden Jahren kannten nur wenige Tataer den Unterschied zwischen einem Ruder- und einem Paddelboot. Einige unternehmungslustige Sportfreunde, die mit dem Rudern früher schon etwas zu tun hatten, kamen zum Schluss, dass man diese Sporttätigkeit wieder lebendig machen muss. Auf den Gedanken folgte bald der Tat: 1992 gründete Ágnes Domonkos die Ruderer-Fachabteilung des Schülersportkreises der Vaszary János Grundschule, bald darauf gründete man mit 20 Gründermitgliedern den TTVE. Dieser kleine Verein erfreute sich schon zu den Anfängen internationaler Aufgeschlossenheit: Dafür ist der Beweis, dass er bereits 2 kurze Jahre nach der Gründung des Klubs Kontakt zu einem deutschen Sportklub gesucht hat. Seit 1994 unterhält er also eine gutfunktionierende Partnerschaft zum Wormser Blau-Weiss Ruderklub. Aber gehen wir in die Geschichte dieser Beziehung näher ein!

Am 7. Dezember 1991 haben der Landessportverband Rheinland – Pfalz und die Sportverwaltung des Komitates Komárom-Esztergom eine offizielle Partnerschaft gegründet. Mitglieder des WRC haben 1986 eine Wanderfahrt auf die ungarische Strecke der Donau und auf den Plattensee organisiert. Diese Fahrt können wir als die Vorgeschichte der Partnerschaft ansehen. Am 2. Oktober 1994, nachdem der WRC eine Delegation des TTVE und des EHE empfangen hat, unterzeichneten im Wormser Bootshaus Rüdriger Horn der Stellvertreter des WRC-Vorsitzenden, und dr. Kovács György Zoltán, der damaliger Vorsitzender des TTVE unter festlichen Rahmen einen Partnerschaftsvertrag. Seitdem können die Mitglieder der beiden Vereine jedes Jahr an erlebnisreichen Austauschfahrten teilnehmen. Von den Deutschlandreisen mit den Ruderern habe ich persönlich noch keine Erfahrung, aber ich hoffe, dass ich dieses Jahr auch mitfahren kann. Ich wäre glücklich, wenn ich meine deutsche Freunde auch in ihrer eigenen, gewöhnlichen Umgebung kennenlernen könnte. In unserer Beziehung ist die „Arbeitssprache“ meistens deutsch, eventuell englisch. Manchmal gibt es kleine sprachliche Probleme, aber da fast jeder TTVE-Mitglieder eine Fremdsprache beherrscht, wirklich ernste Schwierigkeiten haben wir bisher nicht getroffen. Mehrere von uns halten Briefkontakt mit einigen deutschen Sportsfreunden auch nach der Austauschfahrt.

Wir versuchen hier in Ungarn immer, ein interessantes Programm zusammenzustellen, wobei wir Zeit sowohl für Kultur als auch für Rudern und Unterhaltung finden. In den letzten Jahren ist es fast immer gelungen, das Termin des Besuches unseres Geschwistervereins so festzulegen, dass die Gäste auch an den Programmen des Wasser-Musik-Blume-Festivals teilnehmen können. So wissen sie auch, wie die Stimmung dieser netten Kleinstadt ist, wenn sich -fast ohne Ausnahme- jeder  unterhält. Man muss es aber zugestehen, dass sich am Ende des letzten Besuches einige geklagt haben: Sie kennen alle Sehenswürdigkeiten in der engeren und weiteren Umgebung der Stadt, sie hatten aber wenig Anlass, Tata selber zu entdecken. Vielleicht ist es so gut: so hat jeder einen weiteren Grund, zu uns zurückzukommen. Gemütliche Gespräche in unserem Klubhaus, die Weinprobe im Wochenendhaus unserer Trainerin und die nicht selten bis Mitternacht dauernden Abendessen machen diese Treffen unvergesslich.

Dieses Jahr haben wir eine Delegation zu unserer feierlichen Vereinsversammlung anlässlich des 10 Jubiläums des Klubs eingeladen. Der WRC wurde 1885 gegründet –so ist es ihnen vielleicht unvorstellbar, wie viel Mühe wir daran hatten, dass unser Verein sich halten konnte, jedes Jahr neue Mitglieder bekam, die auch an Wettrennen teilnehmen, und dass wir den Aussicht haben, einander auch nach weiteren 10 Jahren Gesellschaft zu leisten.


A három Fülöp

A „három Fülöp” kifejezés a három Fülöp testvérre utal, akik mind a hárman eveztek a Tata-tóvárosi Vizisport Egyletnél. Két fiú és egy lány. A legidősebb fiú, Ferenc alapító tag (a betonban beleírva a neve olvasható), aki az egyik vaszary-s tanárjától hallotta, hogy egy kis egylet alakul a tóparton. Kíváncsiság vezérletével elment megnézni hogy tulajdonképpen mi is az az evezés. Bizonyára nagyon megtetszhetett neki, mert viszonylag sokáig űzte. Nem is csak a sport, hanem a jó társaság és a családias légkör vonzotta.

Keményen edzett télen-nyáron. Edzőtáborozni járt Esztergomba Győző - bához. Az intenzív edzés meghozta eredményét, mert 1994. nyarán, az Országos Bajnokságon barátjával, Bihacker Zolival kiel-bootban másodikak lettek.

Németországot is megjárta, ajándékéremmel a nyakában tért haza. Itt mindent nagyon élvezett. Egyedül, amire nem gondol vissza szívesen az a többiek által sokat emlegetett banánszósz, amely nem csak benne hagyott „mély” nyomott.

Időközben az öccsének is megtetszett az evezés és a jó környezet. Így tényleg családiasan működött az egész, hiszen a két testvér együtt járt edzeni délutánonként az Öreg-tóra. Már akkor is volt klubnap halászlével és játékos vetélkedőkkel, amin jómagam is részt vettem még nagyon kicsiként, éppen ezért felettébb élveztem. Ezáltal megismerhettem Ági nénit és a többieket, de ez majd még lentebb előkerül.

Még néhány szót róluk. Péter eredményei: országos bajnokságon negyedik lett Villám Gyula barátjával dublóban. Mikor eredményeiről kérdeztem, és ezt elmondta, szerényen megjegyezte, hogy Tatai Regattán is lett egyszer negyedik, de akkor egyedül volt. Németországot ő is láthatta Kujbus Csabi barátjával és az esztergomiakkal.

Mint tudjuk semmi sem örök, ami szép és jó, így sajnos a két testvér idő hiányában kénytelen volt abbahagyni az evezést. A tanulás mellett nem tudtak edzésekre járni. Ma, ha tehetik, néha el-eljönnek evezgetni, egy kicsit nosztalgiázni. Mindig szívesen emlegetik azokat a szép időket…

Jómagam az osztálytársam (Beke Szilvi) révén kezdtem el evezni 1997. őszén, amikor bátyáim már szinte „elfelejtették” az evezős múltjukat, de rám még emlékeztek a fent említett klubnapokról, és a bátyáim is eszébe jutott Ági néninek.

Sajnos csak a következő év tavaszán tanulhattam meg igazán az evezés fortélyait. Kicsit nehézkesen ment eleinte, de aztán viszonylag hamar belejöttem. Bátyáim helyét most én vettem át a klubnál, hogy a „Fülöp-dinasztia” tovább folytatódjon. Ma 2002-t írunk, tehát közel öt éve klubtag vagyok.

Magam is versenyeztem a (Leviczki) Rékával, akit én hívtam az egyletbe mindenki örömére. Együtt boldogítottunk mindenkit, és remélem szívesen vették, így ezáltal könnyedén beilleszkedhettünk a tatai evezős társaságba.

Akárcsak bátyáimnak nekem is volt szerencsém Németországot „megjárni”, Wormst és környékét. Itt négypárban indultunk, én töltöttem be az egyes szerepét, így elsőként érhettem be a célba.

Mindhárman tapasztalhattuk a németek vendégszeretét, a német konyha „remekeit”. Mindenki ismer bennünket és remélem, hogy nem hiába kötetett ez ismerettség,barátság. Ennyi minden, ami „a három Fülöp” cím alá idefér. Nem tudom, hogy lesz-e egyszer olyan fénykép, amin az szerepel, hogy mi hárman egy kiel-bootban együtt evezünk?! Nem igazán látom valószerűségét ennek, hiszen két dudás sem fér meg egy csárdában nemhogy három!

oko rgb